… itt lapul közöttünk kimondatlanul. Odaül asztalunkhoz harmadikként, kér a vacsoránkból, nem bírjuk megenni, neki marad. Befekszik az ágyunkba harmadikként, közénk, kér a szerelmünkből, nem bírjuk egymásnak adni, felemészt, neki marad.
De reggel nálunk is álmosabb, vagy nem jön (nem tudhatom): nem létezik nekünk. Reggel nem kér a kávéból, nem hagyunk neki. Reggel szabad a szerelem. Reggel hiszek benne.
Nappal újra süket a telefon, néma a chat, értetlen a főnök, sok a munka, közöttünk a világ, s minden rezdülése elválaszt, távol vagyunk. Ilyenkor csak egyikünket gyötör. Mellettem megy az utcán, kér a lépésemből, nem adok. Mellettem ül az ebédnél, kér az ételemből, megkapja mind. Mellettem ül a könyvtárban, kér a nyugalmamból, elveszi. Mellettem ül a fotelben, ahol Te nem vagy. Kér a szerelmemből, megmérgezi.
Ki viszi át a fogában tartva – és még hány mérgezett napon át – a Reggeleket a túlsó partra?
